Kibédi Ervin: Vers

Szikrázik a fény és ragyog az élet,

fodros hullámot remegtet a szél.

A parti nyárfa szürke, odvas ágán

lassan hintázva sárgul egy levél.

Neki kellene menni a fénynek,

harsogva nevetni a lét örömén,

mint a kutyám, ha kifekszik a napra,

bár ő nem tud nevetni szegény.

Csak a szeme csillog… élete véges,

sokkal rövidebb tán, mint az enyém.

Neki kellene menni a fénynek,

szembe, vidáman átlépni a gátat,

mint azok mennek ott fönn, a hídon,

a boldogok, kik nem nézik a véget,

és kapva kapnak a pillanaton!

Csak ülök csendben a nyár kapujában,

meg akarom fogni az elmenőt.

Kérni, tartani, hogy még maradjon –

de lehet – e megállítani az Időt?!

Himnuszt szeretnék hozzád, Ember,

ki belebújtál a kis atomba,

s teherként hordod lelkeden az Erőt,

rátetted büszke lábadat a Holdra,

s jóllakatni nem tudod az éhezőt,

tubusba kényszeríted a Halált,

s lehajtott fejjel állsz a Rák előtt!

Himnuszt szeretnék írni hozzád, ember,

de minden szavam csupán dadogás.

A fény mellett, lám, ott az örök árnyék,

és egyre halványul a ragyogás.

Hazug próféciák közt tévelyegve

mindig az utat keresed. A fényt…

vezényszavak és törvények szavára…

és elveszíted százszor a reményt.

S míg lassan megőrülsz a kereséstől,

hogy vajon mi igaz és mi hamis,

mindössze annyi vigaszod maradhat,

hogy hamu lesz a diktátorból is.

Hol van a láb, mely az Alpokra hágott?

Hol van a fej, min ült császári kalap?!

A háborodott Zsarnok semmivé lett,

s a Börtönőrnek híre se maradt!

Már lassan megszoknád a butaságot,

a kétes zsenik pimasz érveit,

a  jószándékra méltatlan világot,

a becstelenség diadalmait.

De int az óra, menni kell máris

- emberi sorsod nehéz fátuma.

Első sírásod mélyén már ott bujkál

a búcsúhörgés fájó dallama.

Ami közte van, csak rideg képlet,

pár szürke vegyjel, kusza átmenet,

kevés derű és sok verejték,

kis napsugár és pici szeretet.

S ezt is, e szeretetet hogy pazarlod!

Míg egynek adsz, százaktól elveszed!

Jót úgy teszel, hogy máshol bánatot hagysz,

s egy rossz szóért már késedet fened.

Mily szörnyű az ember, már ugye látod?

Önmagát emészti el botorul.

S bizony, ahelyett, hogy élni akarna,

ölni, csak ölni, csak ölni tanul.

Mégis, ha érzed, céltalan a léted,

s az elmúlásnak nem mondhatsz nemet,

akkor segítsd másoknak elviselni

az elviselhetetlen életet.

Mert más egyebet vajon mit tehetnél,

ha jön a tél, a kegyetlen, a zord?

Törölj le hát egy könnyes arcot néha,

és varázsolj! Varázsolj mosolyt!